|
|||||
 |
kronológiák | » kisebbségtörténeti kronológia | |||||||||||||||||||||||
 |
|
||||||||||||||||||||||||
| találatszám: 29 találat | lapozás: 1-29 | ||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
|
||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||||
| észrevételeim vannak  | kinyomtatom | könyvjelzõzöm |
Névmutató: Essig József 1999. június 2.Máj. 29-én negyven kalotaszegi általános iskola részvételével rendeztek történelmi vetélkedőt Kolozsváron, a Reményik Sándor Pincegalériában. Minden iskolát öt-öt színpompás, eredeti kalotaszegi viseletbe öltözött gyermek képviselt. Az öltözék is szerves részét képezte a Kalotaszeg évszázadai a népi alkotások tükrében című vetélkedőnek. Az első díjat a szentlászlóiak nyerték el, másodikok a méraiak, harmadikok a lónaiak lettek. A rendezvény sikeréhez nem csekély mértékben járult hozzá Essig József díjnyertes Téli Kalotaszeg című filmjének bemutatása. /Kalotaszeg évszázadai a népi alkotások tükrében. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 2./1999. december 20.A Kolozsvári Evangélikus Püspökség keretén belül működő STARS Alapítványról Farkas Zoltán ügyvezető elnök elmondta, hogy a STARS Alapítvány /Studio Arts - Reményik Sándor Alapítvány/ művészeti stúdió, elnöke Essig József operatőr. Legfontosabb feladatuk az audiovizuális tévéstúdió megszervezése, emellett Reményik Sándor erdélyi költő emlékének és szellemi hagyatékának az ápolása, életművének népszerűsítése. Dokumentációs kézirat-, fotó-, illetve filmtárat (központot) hoznak létre. Essigné Kacsó Klára, a Reményik Galéria vezetője emlékeztetett: március 15-én nyílt meg a Reményik Sándor Galéria. /Kisgyörgy Réka: Egy alapítvány körül? = Romániai Magyar Szó (Bukarest), dec. 21./2000. december 9.Kolozsváron, a Reményik Sándor Galériában megnyílt Bálint Zsigmond, Essig József és Szabó Ferenc fotóművészek kiállítása. Ami tematikailag közös vonás a három kiállító mostani bemutatóján, az elsősorban a népi kultúra, a népi építészet, Kalotaszeg kimeríthetetlenül gazdag szín- és formaváltozatainak művészi megjelenítése. /Németh Júlia: Fény - Kép a Reményik Sándor Galériában. Bálint Zsigmond, Essig József és Szabó Ferenc kiállítása. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 9./2001. január 16.Jan. 14-én Kolozsváron az evangélikus templomban és a Reményik Sándor Galériában tartották meg Terényi Ede zeneszerző művészi estjét. Az egybegyűlteket Kiss Béla püspök-helyettes köszöntötte. A megjelentek válogatást hallhattak Terényi Ede szerzeményeiből. Ezután Essig József Szín, kép, zene című filmesszéje következett. Ez kolozsvári viszonylatban műfaji premier volt. Olyan multimédiás kísérlet, amely a számítógép segítségével hangolta egybe a zeneszerző és a képzőművész Terényi Ede munkásságát. Essig József és munkatársa, Bartha Zsuzsa tökéletesen ráérzett Terényi Ede rendkívül sokrétű művészi világára. Az est második részében került sor a képzőművész Terényi Ede kiállításának a megnyitójára. Végezetül pedig Essig Klára festőművész átnyújtotta Terényi Edének a Reményik Sándor Alapítvány Gergely István szobrászművész készítette emlékplakettjét. /Németh Júlia: Szín, kép, zene. Terényi Ede művészi estje. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 16./2001. február 3.Kolozsváron a Reményik Sándor Galéria kiállítás nyílt Terényi Ede műveiből és az evangélikus templomban hangversenyen mutatták be egyes zeneműveit. Terényi Ede az egyedüli zeneszerző a világon, aki megkapta a G. Enescu és Bartók Béla kitüntetést. A nemzetközi hírnévnek örvendő zeneszerző egyik leghűségesebb tolmácsolója Molnár Tünde orgonaművész, adta elő a templom orgonáján Terényi műveit. A templomban kifeszített vásznon a közönség megtekinthette Essig József filmesszéjét. Címe: Terényi Ede - szín, fény, zene. /Csomafáy Ferenc: Szépségkereső. = Romániai Magyar Szó (Bukarest), febr. 3./2001. április 13.Az EMKES az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület Stockholm rövidítése. Az egyesület vezetősége: Tamás György elnök, Dőry Hugó titkár, Kisfaludy Lajos pénztáros. Póttagok (szakmai és művészeti tanácsadók): Bartos József festőművész (Munkács), Brúgós Gyula festőművész (Debrecen), Dudás Gyula festőművész (Nagybánya), Essig József fotóművész (Kolozsvár) és Takács György művészettörténész (Szentendre). Az egyesületnek 169 képzőművész a tagja, Svédországból, Magyarországról, Ukrajnából, Szlovákiából, Németországból és Romániából, vannak támogató tagok is. Az EMKES rendezésében eddig hatvannégy kiállításuk volt: Svédországban, Észtországban, Magyarországon. /Gergely Tamás: Magyar festmények Stockholmban. Interjú Tamás György műgyűjtővel, az EMKES elnökével. = Szabadság (Kolozsvár), ápr. 13./2001. május 26.Tamás György műgyűjtő, az EMKES elnöke elmondta, hogy az EMKES az Egyetemes Magyar Képzőművészeti Egyesület rövidítése, a végén az S Stockholmot jelenti. Az egyesület vezetősége Stockholmban van. A vezetőségnek van öt póttagja (szakmai és művészeti tanácsadók): Bartos József festőművész (Munkács), Brúgós Gyula festőművész (Debrecen), Dudás Gyula festőművész (Nagybánya), Essig József fotóművész (Kolozsvár) és Takács Gábor művészettörténész (Szentendre). Az egyesület kétévenként tart közgyűlést. - Az EMKES rendezésében eddig hatvannégy kiállítást rendeztek. A kiállítások nagy része csoportkiállítás, melyen egyszerre 40-50 képzőművész szerepel, évente rendeznek egyéni kiállítást is, továbbá alkotótábort. Az EMKES művészettel kapcsolatos könyvek kiadatásában is részt vett. Ezek között volt: Banner Zoltán: Teremtő önvédelem; Murádin Jenő: Nagybánya, a Festőtelep művészei; Petkes József: Néprajzi barangolások a Partiumban. Az EMKES segíti a Házsongárd Alapítványt is. /Magyar festmények Stockholmban. Interjú Tamás György műgyűjtővel, az EMKES elnökével. = Népújság (Marosvásárhely), máj. 26./2002. január 25.Jan. 23-án Kolozsváron, a Phoenix Könyvesboltban megnyitották azt a képzőművészeti tárlatot, amelyet az üzlet kirakatában a Világhírnév internetes hetilap munkatársainak (Soó Zöld Margit, Forró Ágnes, Lészai-Bordy Margit, Horváth Gyöngyvér, Orbán István, Essig Klára, Essig József és Jánosi Andrea) alkotásaiból állítottak ki. A 35. megjelenésénél tartó Világhírnév (www.vilaghirnev.ro) főszerkesztője, Szabó Csaba, elmondta: fórumul szolgálnak azoknak a tollforgatóknak, képzőművészeknek, akik műveiket az egész nagyvilágnak meg kívánják mutatni. Németh Júlia műkritikus premiernek nevezte a kirakat-tárlatot, amely jól ismert művészek alkotásai révén a könyv jegyében, eredeti ötletből született meg. /Ö. I. B.: Rendhagyó kirakat-tárlat. = Szabadság (Kolozsvár), jan. 24./2003. október 21.Okt. 18-19-én került sor Debrecenben a kolozsvári Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány, a Debreceni Református Kollégium és az Országos Református Tanáregyesület Debreceni Humán Műhelyének szervezésében a Reményik Sándor Emléknapokra. A Művészstúdió kezdeményezésére elindított emléknapokra immár ötödik alkalommal kerül sor, évente más helyszínen. Előadást tartott többek között Kántor Lajos irodalomtörténész, Dávid Gyula irodalomtörténész és Pomogáts Béla irodalomtörténész. A Művészstúdió Alapítvány létrehozói, Essig József és Essig Kacsó Klára, valamint az alapítvány igazgatója, Farkas Zoltán Reményik-emlékplakettel tüntetett ki számos kolozsvári és debreceni személyiséget, valamint könyvvel és Reményik Sándor verseit tartalmazó CD-vel ajándékozta meg a konferencián résztvevő diákokat. /Köllő Katalin: A továbbadott láng. = Szabadság (Kolozsvár), okt. 21./2004. június 14.Jún. 12-én Kolozsváron a Református Kollégium visszanyert épületében ünnepélyesen átadták rendeltetésének a felavatott dísztermet. Ez alkalommal neves erdélyi magyar képzőművészek felajánlásaiból jótékonysági célú képzőművészeti kiállítás és vásár nyílt, melynek bevételét az iskola további felújítására fordítják. Az Apáczai Csere János Baráti Társaság és a kollégium közös szervezésében 65 munka került közönség elé mai vagy már elhunyt művészektől. Neves művészek /Soó Zöld Margit, Incze János Dés, Fodor-Nagy Júlia, Ferenczy Júlia, Essig Klára, Starmüller Géza, Károlyi Zöld Gyöngyi, Székely Géza, Kancsura István, Takács Gábor, Orbán István, Horváth Gyöngyvér, Essig József, ifj. Starmüller Géza stb./ munkái láthatók. Székely Árpád igazgató elmondta, külön öröm hogy a tárlatra Erdély minden tájáról érkezett felajánlás. /Felavatták a Református Kollégium dísztermét. = Szabadság (Kolozsvár), jún. 14./2005. május 30.Adorjáni Dezső Zoltán evangélikus püspök és Essig József, a Reményik Sándor Művész Stúdió Alapítvány elnöke kezdeményezésére május 28-án Kolozsváron, az evangélikus püspökségen megalakult az 1944 karácsonyán mártírhalált halt kolozsvári evangélikus lelkész nevét viselő Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. A püspök bevezetőjében ismertette a kulturális műhely Dávid Gyula által összefoglalt célkitűzéseit. Járosi Andor az 1944-es zsidótörvények idején a keresztyén hit erejével szállt szembe a gyilkos erőkkel, próbálta menteni az üldözötteket. Antal Margit tanárnő Járosi Andor az igaz ember címmel tartott előadást nagyapjáról. A Járosi-kép elmélyítéséhez járult hozzá Gaal György és Fazakas Csilla, valamint dr. Lőwi Károly, aki részleteket olvasott fel Lőwy Dániel A téglagyártól a tehervonatig. A kolozsvári zsidóság története című könyvéből. Június 19-én Járosi Andor leszármazottai átvehetik az egykori evangélikus lelkészt megillető, a Yad Vashem által adományozott, igaz embereknek járó kitüntetést. /Németh Júlia: Megalakult a Járosi Andor Keresztyén Kulturális Műhely. = Szabadság (Kolozsvár), máj. 30./2005. november 16.November 18-án lesz Kolozsváron a Jakobovits Miklós festőművész elnökletével működő Barabás Miklós Céh székházavató ünnepsége. Évek óta küszködik a „hontalansággal” a romániai magyar képzőművészek színe-javát tömörítő Barabás Miklós Céh. A Farkas utca 27. szám alatti romos ház rendbetétele a pályázati alapon szerzett minimális és fölöttébb rapszodikus ütemben juttatott anyagi támogatás miatt lassan haladt a felújítás. Az 1929-ben, Kós Károly és Szolnay Sándor irányításával az erdélyi magyar képzőművészek érdekvédelmi szervezeteként létrejött Barabás Miklós Céh az 1947-től 1994-ig tartó kényszerszünet után, Abodi Nagy Béla és Kós András kezdeményezésére alakult újjá. A BMC tevékenységét illusztráló, az Erdélyi Közművelődési Egyesület támogatásával Essig József készítette filmet a pécsi kulturális napok keretében is bemutatták. Az erdélyi magyar képzőművészeti múzeum létrehozásának ötlete nem vesztett időszerűségéből. Közben értékes életművek szóródnak szét, tűnnek el az országból, kerülnek méltatlan kezekbe. /Németh Júlia: Romániai magyar képzőművészek új otthona. Székházavató a Farkas utcában. = Szabadság (Kolozsvár), nov. 16./2006. július 22.A tizenegyedik évébe lépett zsoboki alkotótábor július 17-i nyílt meg. Az idén is húsz képzőművésznek kéthetes ellátást, ideális munkafeltételeket biztosító, Essig Klára vezette rendezvény régóta kinőtt a gyermekcipőből, vissza-visszatérő vendégként nem kisebb művészek látogatták mint a Kolozsvárról indult, de évtizedek óta külföldön élő Tóth László, Paulovics László, Bencsik József vagy Árkossy István, nem beszélve a törzsgárdáról, amelynek leghűségesebb képviselője az erdélyi hagyományokon nevelkedett, jeles akvarellista, Fodor Nagy Éva, de mellette ott van Bordy Margit, Szabó Vilmos, Tompos Opra Ágota, Gonda Zoltán, Miklós János és Simó Enikő. A művészeti irányító szerepét betöltő Banner Zoltán művészettörténész optimista tábornyitónak nevezte az ideit. Az Essig József vezette Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány égisze alatt tevékenykedő művészcsoport mintha most talált volna igazán magára. /Németh Júlia: Csak magunkban bízhatunk, de van kiben bíznunk. Ismét megnyílt a zsoboki művésztábor. = Szabadság (Kolozsvár), júl. 22./2009. augusztus 8.Zsoboktól a vasútállomás félóra gyaloglásnyira van, a település mégis Kalotaszeg szíve-lelke, amely a maga zártságában érintetlenül megőrizte kincseit, színes népviseletét, népi építészetét, s amelynek népe vendégszeretetével, kedvességével halmozza el a távolról érkezőt – hangsúlyozta a magyarországi vendég, a pápai irodalomtanár, Katona Györgyné, Veress Zsuzsa, aki festőművész férjét kísérte el a faluban immár 14. alkalommal megrendezett képzőművészeti alkotótáborba. Az alkotótábor az Essig művészházaspár ötletéből, szervezőkészségéből született meg a tábor. Jöttek már művészek Svájcból, Ausztriából és Svédországból is. A kiállítást megnyitó tanárnő frappánsan megjegyezte: valóságos magyar–magyar csúcstalálkozó zajlott Zsobokon, hiszen a bennszülötteken kívül magyarországiak – többen Erdélyből áttelepültek – valamint, idén először, felvidékiek is tarkították a tábor összetételét, Kassáról érkezett Fecsó Yvett és Fecsó Szilárd. Kolozsvárt a leghűségesebb táborlakók Bordy Margit és Tompos Opra Ágota valamint a szervező Essig Klára képviselte. A festészeti-grafikai táborral párhuzamosan Essig József szervezőkészségének köszönhetően a fotósok is hódolhattak Zsobokon szenvedélyüknek, dokumentum- és művészfotókon, sajátos kompozíciókon örökítve meg a 2009-es állapotokat, hangulatokat. /Németh Júlia: Magyar–magyar csúcstalálkozó Zsobokon. = Szabadság (Kolozsvár), aug. 8./2009. december 23.Kolozsvár volt az utolsó helyszíne annak a rendezvénysorozatnak, amelynek keretében rendkívüli hangversennyel emlékeztek az 1989-es kelet-európai változásokra. Az Európai Unió Kultúra programjának támogatásával létrejött rendezvény helyszínei Miskolc, Kassa és Kolozsvár, mindhárom városban Beethoven művei szólaltak meg. A kolozsvári Magyar Opera emeleti előcsarnokban ugyanakkor megnyílt Essig Józsefnek az 1989-es eseményeket felidéző fotókiállítása. /Emlékezés Beethovennel az 1989-es eseményekre. = Szabadság (Kolozsvár), dec. 23./2013. augusztus 26.Piktorok, lüdércek, egyebekTizennyolcadik alkalommal gyűltek össze képzőművészek a zsoboki alkotótáborban. Alapítói – az Essig házaspár – még két esztendeig működtetnék a több funkciót betöltő nyári műhelyt, a huszadik találkozót követően a fiatalabb nemzedék gondjaira bíznák. Szilágyi Aladár riportja Essig József és Mészáros Ödön felvételeivel. A bánffyhunyadi állomáson két művészküllemű férfiú várakozik rám. Zsobok felé haladtunkban megtudom, hogy a gépkocsit vezető Buglya Sándor személyében a jeles filmrendezőt, operatőrt, a Sapientia Egyetem tanárát tisztelhetem, a másik táborlakóban pedig Orbán István kolozsvári grafikust, a Báthory István Líceum rajztanárát. Három esztendeje, amikor az Alszeget jártam, alulról, Váralmás felől közelítettük meg, most pedig Sárvásár végiben balra kanyarodva ereszkedünk lefelé a gödörfaluba, mely szláv eredetű nevét is azért kapta, mert valóban egy katlan fészkébe rejtőzött el. Azon az úton gördülünk, amelyiket a Molnár Irma helybeli lelkipásztor és férje, Molnár János teológiai professzor kezdeményezésére részint önerőből, részint nyugati támogatással építettek a 90-es években, hogy Zsobok a Nagyváradot Kolozsvárral összekötő országútról is elérhető legyen. A húsz esztendő múltán is járható kövesút a megyehatárt képező vaspályán túl hirtelen aszfaltra vált. Szilágy megye felvállalta, hogy a saját szakaszát korszerűsítse, Kolozs megye nem. A Ríszegtető fara alatt haladtunkban István megállást kér, néhány perces domboldali portya után gazdag vadvirágzsákmánnyal tér vissza, a csokor minden szála más-más színben pompázik. További időmúlatásom idején nem egyszer látom, hogy a táborlakó művészek körében divatozik a virággyűjtés. A zsoboki határ gyakori botanizálásra csábítja a piktorokat. A tábori műítész Amikor befordulunk a tábor lakóinak szállást és műhelyt adó Bethesda gyermekotthon udvarára, egy teremtett lelket sem látok, mindenki elvonult dolgozni valahová. Szerencsémre, a folyosó árkádjai alatt elsőként Banner Zoltán művészettörténésszel futok össze, Kalotaszeg két legjelesebb fafaragó mestere, a bánffyhunyadi Kudor István és a helybeli Gál Potyó István társaságában. Zoltán barátomat rögtön le is foglalom magamnak, hiszen tudomásom szerint fontos szerepet tölt be az alkotótábor életében. „Ez most a tizennyolcadik alkalom, amikor a harmadikat rendezték, az alapító Essig Klára felkért, jöjjek, nézzem meg: kik vannak itt, mit csinálnak, és egyáltalán, mi a véleményem arról, hogy ne mind csak a Székelyföldön forgolódjanak a művészek, hanem itt, Kalotaszegen is működjön egy művésztábor. Ez egybeesett azzal a mozgalommal, amit a Molnár János és Irma lelkészházaspár kezdeményezett, aminek a koronája a Bethesda gyermekotthon, az ehhez kapcsolódó mezőgazdasági és ipari létesítményekkel együtt. A szomszédos Farnason öregotthont működtetnek, itt malom is van és kenyérgyár, sajtgyártó kisüzem, fóliás zöldségtermesztés. Az, hogy Zsobok, az egyik legelmaradottabb alszegi falu úgy kiemelkedett, hogy Kalotaszentkirály mellett a legizgalmasabb élet zajlik itt, főleg nekik köszönhető. A kétszázvalahány lelkes faluban hetven embernek adnak munkát. Klárika levélben kért fel a részvételre, el is jöttem. Az elején elsősorban a kolozsvári rajztanár kollégáira támaszkodott, lévén, hogy ők könnyebben ide mozgósíthatók. Magyarországról is igyekezett táborlakókat toborozni, onnan kezdetben jobbára amatőrök jelentkeztek. Amikor megérkeztem, csak két ismerős, hivatásos képzőművésszel találkoztam, Soó Zöld Margit jött el akkor meg Fodor Éva, Fodor Sándor író felesége. Mondtam is Klárinak, ez nagyszerű dolog, de ide a profikat kell meghívni, hogy amit itt alkotnak, Kalotaszegen, ne csak a saját kis körükbe jusson el, kerüljön be a hazai és magyarországi művészeti élet vérkeringésébe. Jöttem minden évben hűségesen, az amatőrök lassan elmaradoztak. Végül is a tábornak profi jellege lett, de azok a rajztanárok, akik tényleg kiállító művészek, továbbra is jönnek. Aztán megfordult itt Jakobovits Miklóstól Tóth Lászlón keresztül Árkossy Istvánig és Kádár Tiborig sok jeles művész – hogy hirtelen említsek néhány nevet. Eddig több mint százhúszan tanyáztak itt. Volt, aki egyszer vagy kétszer jött el, és van, aki rendszeresen visszajár. A szervezők ragaszkodnak ahhoz, hogy ha ide jelentkezik valaki, annak, amit itt alkot, „köze” legyen Kalotaszeghez. Essig Klára most Kolozsvárról távirányítja a tábort, ahogy tudja. Régóta betegeskedik, úgyhogy hősies dolog volt, hogy tegnap kijött a megnyitóra, a férje, Essig József fotóművész helyettesíti tulajdonképpen. Nekem az a tisztem, mindenek előtt, hogy amikor vége a táborozásnak, megnyissam a kiállítást itt, a díszteremben, vagy a kultúrházban. Az egy társadalmi esemény a faluban, mert rendszerint istentisztelet után tartják, a falu népe átvonul, és megnyitjuk a tárlatot. A dolgom másik, gyakorlatiasabb része, hogy a két munkát, amit a táborlakók itt hagynak a gyűjtemény számára, értékeljem – euróban most már. Ez a kollekció tulajdonképpen a levegőben lóg, hiszen nincs hol kiállítani állandó jelleggel. A képek végül is jó helyen vannak, ennek az épületnek minden szobájában, a parókián és a farnasi öregotthon falain, meg Essigék lakásában, ahol egy pincegalériát alakítottak ki. Régebben úgy volt, hogy vasárnap, amikor véget ért a tábor, megnyílt a kiállítás, kürtőskaláccsal, köményes pálinkával, volt egy kis zene, éneklés, estefelé nekiálltunk, leszedtünk mindent, és másnap, hétfőn Kolozsváron az evangélikus egyház galériájában újból megnyitottuk, immár a szélesebb közönség számára. Három éve nem ott tartják, hanem a magyar színház előcsarnokában, egy-egy színházi vagy opera bemutató alkalmával. Igazából minden órám le van kötve, mert amikor már elkészült néhány kép, megkérnek, nézzem meg. Nem vagyok igazán kritikus alkat, nem is tartom magamat igazán műítésznek. De elbeszélgetek velük, kiderül, hogy mit szeretek, mit nem. Természetesen nem lehet itt tíz-tizennégy nap alatt főműveket alkotni. Az a két kép, ami itt marad, annak befejezett munkának kell lennie. Ha több alkotás van, azt is megkérdik, hogy melyiket hagyják itt? Természetesen, a legjavát választom ki, annak ellenére, hogy a gyűjteménynek még most nincs állandó helye. Igen fontos volna, azt kellene még megszervezni, hogy a tizennyolc év alatt felgyűlt munkák javát, mondjuk, ötven képet egy vándorkiállítás keretében Magyarországon is bemutathassák.” Banner Zoltánnak sietnie kell, hiszen amióta Békéscsabára költözött, egyre-másra tárlatokat kezdeményez, főleg erdélyi vagy Erdélyből átszármazott képzőművészek munkáiból, megnyitja őket, ír róluk. Legutóbb Péterfy László szobrászról készített monográfiát. Minden évben megjelenik egy erdélyi művészről szóló monográfiája. Legalább ötévente egy-egy tekintélyesebb, átfogó jellegű művészettörténeti kötetet is kiad. A sorozatot 1990-ben kezdte, az Erdélyi magyar képzőművészet a 20. században címmel. A jelenleg 81 esztendős, fáradhatatlan szerző bevallja: „Már készülök a hármaskönyvem harmadik kötetére. Mire nyolcvanöt éves leszek, a művészettörténészi pályám emlékeit írom meg, az ars poeticámat, aminek a lényege az, hogy nem csak transzilvanista irodalom van, hanem transzilvanista művészet is.” Beszélgetésünk végén az is kiderül, hogy tavaly, éppen a nyolcvanadik születésnapja körül tartották Békéscsabán a Költészet napját, és őt is felkérték: mondjon néhány verset a 24 órás versmaratonon. „Szavalatom hallatán a helybeli színház igazgatója, Fekete Péter azt mondta: neked még ebben az évben szervezek egy előadóestet! Már rég nem vállalkoztam ilyesmire, mert éreztem, hogy ez engem nagyon megvisel. De összejött a dolog, és azóta újra fellépek, nem győzök eleget tenni a felkéréseknek.” Ilyenformán az örökifjú Banner Zoltánt újra elcsábította régi, nagy szerelme, az előadóművészet… Műhelyről műhelyre Arról már előzetes tájékozódásom során tudomást szereztem, hogy Zsobokon immár évek óta a festőtábor mellett – azzal egy időben – fotóművészeti, ritkábban filmes tábort is szerveznek. Igaz, ők kevesebb napot töltenek itt, éppen tegnap távoztak. Azt már magától értetődőnek tartom, hogy a grafikus Essig Klára fotósként és tévéoperatőrként is excelláló férje, Essig József az egyik fő kezdeményezője ezeknek az alkalmaknak. Viszont mindebben jelentős, mentori, szakirányítói szerepet tölt be az engem ideszállító Buglya Sándor, aki 2004 óta a Sapientia Tudományegyetem fotó-filmművészet-média szakának vezető tanára. A tanár úr nemcsak a tanítványait hozza el Zsobokra, szakmai gyakorlatra, hanem a fotográfia és a filmművészet iránt fogékony középiskolásokkal is foglalkozik. József és Sándor nem kis megelégedésére, a most lezárult alkalomra sikerült nyolc magyarországi művészt, a Felföldi Fotográfusok Szövetsége csapatát meghívniuk, akik Kalotaszegnek a déli részét fényképezték, Tordaszentlászló, Kiskapus vidékét. Amikor szerre meglátogatom a műhelyekként fungáló osztálytermeket, nem kis meglepetésemre, Buglya Sándort „in flagranti” kapom egy festőállvánnyal meg egy ecsettel. Kiderül, hogy piktorként is „jogosan” tartózkodik Zsobokon. Éppen egy tájképen dolgozik, két műhelytársa állingál mögötte, azon frissiben véleményezik a félig kész alkotást. Itt természetes gyakorlat, hogy nem csupán Banner úr, hanem ők maguk is megbeszélik egymással a dolgaikat. A szakmai eszme- és véleménycsere alól legfeljebb csak azok képeznek kivételt, akik igénylik a magányt az alkotáshoz, vagy akik valahol a faluban, a határban bolyongva dolgoznak. A táborzáró kiállítás idején viszont ők sem mentesülnek az elbírálás alól. Sándorral egy teremben buzgólkodik másik fogadóm, Orbán István grafikusművész is. „Kolozsvárról jöttem, második alkalommal vagyok itt, először 1998-ban, amikor a harmadik tábort tartották. Kíváncsi voltam, mi minden történt itt az elmúlt másfél évtized alatt, sok az új arc, de vannak emberek, akik törzstagoknak számítanak. 1975-ben diplomáztam, tagja vagyok a Barabás Miklós céhnek. A megélhetés érdekében rajztanári munkát is kell végeznem, a Báthory líceumnak vagyok a tanára, az egy nagyüzem, ezerkétszáz gyerekkel, ott van egy saját galériánk is, a Klubgaléria, ahol rendszeresen havonta újabb és újabb kiállításokat szervezünk, meghívott képzőművészek munkáiból. Rám mindenképpen inspirálólag hat ez a közösség. Egymáshoz bejárunk, megnézzük, ki, mit csinál, hogy dolgozik, mikkel kísérletezik. Összeülünk, beszélgetünk, anyagot hozunk, katalógusokat, egyebet, amit kicserélünk egymás között. Mindenképpen konstruktívan hat ránk a környezet is, egymás közelsége is. Most, ha jól számolom, huszonnégyen vagyunk, Magyarországról is jöttek kollegák.” István két kiadvánnyal ajándékoz meg. Az érszalacsi születésű, portugál földön fényes pályát befutott, odakint elhalálozott Balaskó Nándor szobrász és egyetemi tanár munkásságának két szegmentumát, aktjait és rajzait bemutató albumot Orbán István rendezte sajtó alá, és előszavazta. Ha valaki, akkor ő alaposan ismeri a művész életművet, hiszen Balaskó Nándor az apósa volt… A faragott fa illata Korábbi ígéretemhez híven, ellátogatok Gál Potyó István alszegi portájára is. A tágas udvartér megannyi épülete tanúsítja, hogy itt a faanyagot szerető, a megmódolásához művészi fokon értő emberek laknak. Ahogy benyitok a hátsó traktus földszintjének szerény műhelyébe, egy, a szemközti sarokban ékeskedő fali tékán akad meg a tekintetem. Bármelyik hajdani céhlegény örömest vállalhatná magáénak ezt a harmonikus díszítésű remeket. De számomra, nagyváradi polgár számára, a rogériuszi református templom belterének famunkái képezik a „referenciát” Potyó mester produktumait illetően, hiszen két esztendeig faragta annak minden darabját, a szószéktől az úrasztaláig, a mózesszéktől a padelőkig. „Most éppen kapufélfákat faragok, a Varjúvárnak. Felújítások kezdődtek el Kós Károly házánál. Egy autóbehajtó kaput és egy gyalogkaput faragok. Nagyapámat ugyancsak Gál Potyó Istvánnak hívták, ő volt Kalotaszeg leghíresebb mestere. Kós Károly idejében élt, ő készítette a Varjúvárhoz és a szentimrei nyaralóhoz a teljes bútorzatot annak idején. Bár apám nem folyatta a szakmát, én a génjeimben hordoztam a fa szeretetét. Gyerekkoromban is már próbálgattam apró munkákat, nagyapám sajnos, meghalt, amikor én tíz éves voltam, de a munkái megmaradtak. Néhány szerszáma és néhány mintája is. Ennek alapján kezdtem el faricsgálni, és miután megnősültem, Bánffyhunyadra költöztünk, ott megismerkedtem a Kudor családdal. Nagyon nagy hatással volt rám ez a jeles faragódinasztia, olyan szép dolgokat láttam náluk, hogy muszáj volt nekilássak faragni. Először hobbi szinten, utána váltottam. A kolozsvári népművészeti iskolának volt egy osztálya, ahol várfalvi meg körösfői faragó volt a tanárunk, elvégeztem két évet, de többnyire autodidakta módon tanultam. Összegyűltünk nyolcan-tízen faragni szerető emberek, mindenki hozta, amiket talált, régi faragásokat, s abból inspirálódtunk. A rogériuszi templomot nagy élvezettel, szívvel-lélekkel csináltam, akár itt, a zsoboki templom fakazettás mennyezetét, a nagypetri imatermet, a vajasdi templomot, Hunyad megyében, épp úgy, mint az ugyancsak Bihar megyei Jankafalvát. A fiammal dolgozom együtt, 2000-ig nem győztünk a megrendeléseknek eleget tenni. Magyarországon is volt néhány nagyobb munkám, borospincéket, és egy modern irodaház belsejét borítják a faragásaim.” Gál Potyó István a művésztábor mintájára faragótábort rendez minden évben. „Egy időben párhuzamosan ment a festőtáborral, meglátogattuk egymást, egymás előadásaira átjártunk, de mostanában az később működik, mint a miénk. Van nekünk, népművészeknek egy egyesületünk, a Bokréta Kulturális Egyesület, ennek a keretében van faragó, bútorfestő, varró-hímző tábor. Az utóbbi az idén elmaradt, de a faragót és a bútorfestőt megtartottuk. Most volt a tizedik alkalommal. Általában tíz, tizenöten vagyunk. A bútorfestők Mákófalván, a fafaragók itt, az én portámon találkoznak. Kolozsvárról is jönnek, a környékről, de a legtöbben Magyarországról. Sikerült ide édesgetnem a faluból is néhány gyereket. Remélem, lesz utánpótlás, mert most egy kezem is sok, hogy előszámláljam: hányan faragunk Kalotaszegen…” Lüdércek pedig nincsenek Az esti irodalmi rendezvénynek riporterségem a meghívottja, néhány könyv mellett lapjainkat, az Erdélyi Riportot és a Váradot is bemutatom, megtisztelő partnerem Egyed Emese professzor asszony, irodalomtörténész, költő. Immár hagyomány a szerzői estek tartása, az örökös moderátor szerepét Emese vállalta el. Vele és gyerekkori barátommal, Essig József táborszervezővel a kései órákban ülünk le beszélgetni. Emese asszonynak is szívügye Kalotaszeg, Zsobok. Egymást kiegészítve mesélik, hogyan sikerült összemelegedniük egy reménybeli partnerrel,Barcsay Tamás Kanadában élő honfitársunk személyében. A történelmi család sarja sikerrel igényelte vissza ősei gyalui kastélyát. A részben tűrhető állapotban lévő, hatvan szobás épület jelentős, multifunkcionális központtá válhatna. Úgymond, még mielőtt teljesen megnyugtatóan rendeződött volna a grófi ingatlan jogi helyzete, az örökös támogatásával, a helybeli alpolgármester közreműködésével „birtokba vették” és „felavatták” a kastélyt: Ott szervezték meg a fentebb emlegetett nyolc jeles magyarhoni fotóművész kiállítását, az önkormányzat vezetője pedig népi tánccsoporttal, énekesekkel, muzsikusokkal tette ünnepélyesebbé a tárlat megnyitását. Jóska barátom hosszan sorolja, hány kudarc érte az Essig család, illetve a bánffyhunyadi Kós Károly Egyesületpróbálkozásait, hogy itt, Zsobokon vagy egyebütt tető alá hozzanak egy kalotaszegi gyűjteményt, ahol a képeknek, a faragásoknak, a festett bútoroknak, a kézimunkáknak is helye volna. Talán a gyalui kastély lehetne a megfelelő hely?… Egyed Emese, aki már három könyvet írt az irodalmár Barcsayakról, felajánlotta a segítségét Barcsay Tamás történésznek: kutatásait a családja történetével foglalatoskodó tisztelt kolléga rendelkezésére bocsátja. Nem tudok a riportom végére pontot tenni addig, míg egy passzus erejéig nem idézem fel Emese asszony „zsoboki intrádáját”, amint jön velem szemben, elegáns, fehér lenvászon ruhában, széles karimájú szalmakalapban, a karján egy hatalmas csokor mezei virággal. „Ez a liláskék a gémorr – magyarázza –, ez a sárga az orbáncfű, az zsálya, amaz meg mogyorós lednek, bürköt is szedtem, sárga vadhagymát, fehér galajt és mentát. A galajt alabástromon találtam, az alabástrom kő fehéren vakított a zsoboki réten, talajréteg nem volt rajta, csak egy nagy virágbokor. Erős illata van. A minerálé és a vegetária ugyanazt a fehér színt kínálta.” Emese az anyatejjel szívta magába ezeket az ismereteket, hiszen az édesanyja botanikus volt. Hajnalban tovább csámborgok az Egellő sikátorán, ahová tegnap Emese elkísért, a temetőkertet megmutatni. A domboldalon szépségesen szeszélyes rendben, lábon álló, félig vagy teljesen eldőlt két-háromszáz éves, faragott, feliratos sírkövek – érdemes lenne alaposan végigkutatni. Emeséről tudom, hogy a helynevek szerelmese, hiszen tavaly ilyentájt versbe szőtte Zsobok legszebb neveit, Tűnődés tengerfenéken címmel. Jelentem: elmerészkedtem egészen az általa emlegetett Ördögkosara aljáig, de egyetlen lüdérccel se találkoztam. Pedig a vers szerint ez az apró katlan a „lüdérctánc helye” volna. Talán nem a megfelelő órában érkeztem oda… erdelyiriport.ro 2015. február 2.Művészetek párbeszéde az emlékezés jegyébenKiállítás és költőportré a Stars Galériában Az emlékezés jegyében telt a Farkas utcai Stars Galéria szombat délutáni rendezvénye, amelyre az Essig és a Kacsó családok tagjait, valamint jóbarátaikat hívták meg a házigazdák, Essig József és Essigné Kacsó Klára. A képzőművészet, az irodalom és a zene sajátos párbeszédére épülő, Egyed Emese költő, irodalomtörténész által kiterjesztett családi találkozónak nevezett eseményen elsőként a száz éve született Kacsó Béla festményeiből nyílt kiállítás, majd a költészet és a muzsika nyelvén folytatódott a társalgás. Visszaemlékezéssel indította méltatását Németh Júlia műkritikus: első rádiós élményei fűződnek Kacsó Bélához, még újságírói pályája kezdetén, Muzsnay Magda lakásán látta az egyik portréját. „A hétpróbás rádiós kolléganő” biztatására elhatározta, hogy felkeresi a festőművészt, és interjút készít vele. Kedves fogadtatásban volt része, beszélgetőtársa igyekezett segíteni az akkor még kezdő, bátortalan rádiósnak, aki évtizedekkel később is szívesen idézi fel a látogatás hangulatát. Németh Júliának már akkor, a Május 1. utcai műteremben lehetősége nyílt megtapasztalni Kacsó Béla vendégszeretetét, nyitottságát, munka- és természetszeretetét, amely egész életét, művészi pályáját egyaránt meghatározta. Az alanyok jellemét is tükröző művészi portrék mellett a művész valósághű, részletekbe menő, precíz megfigyelések alapján készített más munkáira is utalt beszédében a műkritikus (kolozsvári terek, épületek, enteriőrök), kiemelve továbbá az egykori Szopos-tanítvány alkotásainak dokumentumjellegét is. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2015. február 19.Essig József a kamera másik oldalánEssig József akkortájt vett először fényképezőgépet a kezébe, amikor gyermekük született, örömét lelte abban, hogy megörökítette a közös tevékenységeket, a legkisebb családtag első lépéseit, a boldog pillanatokat. Ma pedig már a fiának mond köszönetet, amiért továbbra is aktívan kiveheti részét a modern fotózásból és filmkészítésből: a Kolozsvár Társaság főtéri székházában tartott kedd esti rendezvényen mesélt arról, hogy jelenlegi fényképezőgépét, videókameráját és számítógépét a fia szerezte be neki, de ugyanakkor arra is megtanította, hogyan kell megvágni a képes anyagot. És persze Tárkányi Jánoshoz is bátran fordulhat, ha elakad egyik-másik új program használata során, ő is szívesen segít egykori mentorának. Essig József meghatódottan idézte fel életének különböző mozzanatait, bár, mint mondta, furcsa számára „a kamera másik oldalán állni”, hozzáfűzte: bizonyára abból fakad ez a fajta ódzkodás, hogy korábban a tervezőasztal mellett sem neki kellett beszélnie; megtette azt a főnöke, ő pedig csendben dolgozhatott, rajzolhatott, nem kellett egyébbel foglalkoznia. F. Zs. Szabadság (Kolozsvár) 2015. augusztus 4.X. Fazekasvarsándi Magyar NapokAugusztus 8–9. között, szombaton és vasárnap tizedik alkalommal szervezik meg a Fazekasvarsándi Magyar Napok rendezvénysorozatot, amelynek fő témája a generációk találkozója. A program szombaton 11 órakor a nagy iskolában szervezendő közös osztályfőnöki órával indul, 13 órától a helybeli evangélikus-lutheránus templomban istentiszteletet tartanak az eltávozottak emlékére, 14 órától közös ebéd az Essig József Kultúrotthonban, 18 órától A bugaci határon címmel nóták, operettek a nagyváradi M M Pódiumszínház előadásában, utána beszélgetés, nótázás, tánc, 22 órától a magyarországi Keleti Front koncertje (a Republic együttes előzenekara), 23 órától reggelig tartó mulatság a Roller zenekar közreműködésével. Egész éjjel büfé szolgálja a vendégeket. Vasárnap 13 órától nótázás, beszélgetés, grillezés, bográcsozás, egész délután gyermekprogramok: kézműves foglalkozások, arcfestés, játékok, 16 órától Ludas Matyi – szórakoztató népi játék gyermekeknek és felnőtteknek, 17 órától tánc- és néptáncbemutató, 19 órától sportrendezvény a mezőn, 22 órától diszkó, egész éjjel üzemelő büfével. A szervezők szeretettel várják a helybeli és a környékbeli érdeklődőket, valamint az elszármazottakat. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2015. augusztus 11.X. Fazekasvarsándi Magyar NapokTalálkozni, lélekben itthonról táplálkozni Szombaton és vasárnap szervezték meg a X. Fazekasvarsándi Magyar Napokat. A rendezvénysorozat szombaton 11 órától az általános iskola nagyépületében megszervezett közös osztályfőnöki órával indult. Nem véletlenül, hiszen a sorozat szervezői minden alkalommal más témához igazították a programot. Az ideinek a témája a generációk találkozója volt – a nagy iskolaépületben 120-an vettek részt itthon lakók és elszármazottak egyaránt. Akik ott voltak, rendkívül örvendtek egymásnak, kitörő örömmel fogadtak egy-egy régóta nem látott osztálytársat, barátot vagy barátnőt. Az egykori pedagógusok közül nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkész – aki egykor itt tanított –, Blaskó Margit tanárnő, Matekovits Mihály tanár, Friedrich Lajos tanár, Miszlay Ilona valamikori helyettes tanár, Sós Mária tanárnő; Achim Karolina akkor tanította a diákokat, amikor már megszűnt a magyar gimnáziumi tagozat. A jelzett pedagógusok több osztálynaplóval érkeztek a találkozóra, több generációval tartottak osztályfőnöki órákat, ahol diákok és tanáraik könnyekig meghatódva élték meg az újratalálkozás örömét. Az osztályfőnöki órákat követően a helybeli evangélikus-lutheránus templomban megemlékező istentiszteletet tartottak az elhunytak, eltávozottak tiszteletére. Nt. Horváth Csaba lelkipásztor lélekemelő igehirdetést tartott az elhunytak tisztelete, illetve az újratalálkozás öröme jegyében. Ezt követően az Essig József Kultúrotthonban megterített asztalok mellett az ebédet együtt költötték el a generációk találkozóinak résztvevői és az egykori pedagógusok. Az összejövetelen Tóth Mihály községi tanácsos, műsorvezető üdvözölte az RMDSZ megyei vezetőit, Faragó Péter megyei elnököt, Péró Tamás ügyvezető elnököt és Albert László ifjúsági alelnököt, akik közül Faragó Péter köszöntötte az egybegyűlteket. Az egykori pedagógusok részéről Matekovits Mihály RMPSZ megyei elnök mondott köszöntőt, majd Tóth Mihály köszönte meg mindenkinek az áldozatos munkáját, amit a generációk találkozójának a sikeréért fejtettek ki. Ebéd után a szabadtéri színpadon a nagyváradi MM Pódiumszínház művészei A bugaci határon címmel nótákat, operettrészleteket adtak elő nagy sikerrel. Előadás után együtt maradt a társaság, sokat beszélgettek, nótáztak az anyaországi Keleti Front együttes koncertjéig, ami kitörő sikernek örvendett az udvart megtöltő közönség körében. Utána a Roller zenekar közreműködésével szabadtéri bál következett késő éjszakáig. Vasárnap 13 órakor Gyurkócza Tünde, Bold Andrea, Cselédes Andrea és Molnár Zsuzsa pedagógusok vezetésével érdekes kézműves foglalkozásokat szerveztek a gyermekeknek, akik kifestős, kivágós díszeket készítettek, de arcfestést is szerveztek nekik. Blaskó Imola és Török Noémi egész idő alatt tombolát árultak, melynek egyetlen, de főnyereménye egy női kerékpár volt. Közben sültkolbászt, micset, sertés- vagy birkapörköltet, sört, üdítőt lehetett fogyasztani. 16 órától ugyancsak a nagyváradi MM Pódiumszínpad művészei mutatták be Ludas Matyi széphistóriája címmel a furfangos szegénylegény igazságtételét a rajta esett sérelmekért. A gyermekek és felnőttek számára egyaránt szórakoztató előadásba bevonták a nézőket, főleg a gyermekeket. Utánuk a Dokopil Olga vezette pankotai Azur táncegyüttes társasági táncainak, fekete-fehér táncának, illetve cowboytáncának tapsolhatott a lelkes közönség. Ménesi Melinda vezetésével a zimándújfalui Kankalin néptánccsoport 7 párja is bemutatta a kisiratosi tánctáborban elsajátított új lépéseket, de a közelmúltban varratott új ruháikat is megcsodálhatta a közönség. A továbbiakban a fazekasvarsándi Marian Graţiana nevet viselő román néptánccsoport, Petre Răuţ vezetésével mutatta be alföldi román táncait, de román népdalok is elhangzottak. Minden fellépett együttes hölgy vezetője virágcsokrot, míg a férfiak egy üveg italt vehettek át a szervezők nevében Tóth Mihálytól, a rendezvény házigazdájától. Ugyanakkor egy kisleány kisorsolta a nap folyamán árusított tombolajegyek közül az egyetlen, de főnyereményt, az új kerékpár gazdáját, aki a Roller zenekar orgonistája, ifj. Köteles József lett. A délutáni előadások után a fiatalok és az öregfiúk futballmérkőzést vívtak a futballpályán. A X. Fazekasvarsándi Magyar Napok programját a 22 órakor kezdődött szabadtéri diszkó zárta. Hazanéző A délutáni programok idején megszólaltattunk hazalátogatott fazekasvarsándiakat is. Leánynevén Bencze Mária Magyarországról érkezett haza újra, mint minden eddigi rendezvényre. A rendszerváltásig Aradon éltek, majd kiköltöztek az anyaországba. Kérdésünkre, mit jelent Magyarországon fazekasvarsándinak lenni, Bencze Mária kifejtette: Gyálon laknak, rendszeresen tartják az itthoniakkal a kapcsolatot, különösen, mióta feltalálták a Facebookot, ami nagyban könnyített a kapcsolattartáson. Maga örvend, amiért az ötvenötösök csapatához tartozik, akik mindig élen jártak a találkozók megszervezésében. Tekintve, hogy a férje zimándújfalui, mindkét településsel úgy vannak, hogy otthonról jönnek haza, illetve fordítva. A szülei már nem élnek, ezért a találkozó alkalmából a keresztanyjánál szálltak meg, akinek a leánya osztálytársa volt, barátnője. Minden évben az ő édesanyjánál szállnak meg, jókat beszélgetnek, együtt emlékeznek a gyermekkora, a régi szép időkre. Egy-egy találkozón annyira feltöltődik, hogy abból egész évben táplálkozni lehet. Szász László Németországból tért haza az idei magyar napokra. 1991 óta él ott, ahol az első lépések nagyon nehezek voltak. Most már könnyebb, ezzel arányosan azonban nehezebb is, mert az idő függvényében erősödik a szülőföld, a szülőfalu vonzereje is. Éppen ezért egyre többet foglalkozik a hazatérés gondolatával. Itthon szerves kémiát tanult, oklevelet is szerzett, Németországba kerülve azonban végleg szakítania kellett a kémiával. Egy ideig mikrocsip adattárolókat, majd processzorokat gyártottak, csakhogy csődbe jutott a vállalat, amelyiknél dolgozott. Hosszas keresés után új munkát talált, de az a lakhelyétől 150 kilométerre van, sokba kerül az utazás. Csúcstechnológiában dolgozik, ami nem jelenti, hogy csúcsfizetést is kapna, mert Németország nem a legjobban fizető államok közé tartozik, ráadásul megszünteti a saját munkahelyeket, bérmunkában végeztet sok munkát, ezért a helyi munkaerő alulfizetett. A találkozó tiszteletére régi magyar népviseletet öltött, fehér gyolcsgatyában és ingben, fekete bőrcsizmában és nagykarimájú csikóskalapban jelent meg, mert az itthoni hagyományok nagyban felértékelődnek külföldön. Az elszármazottak gyűjtést szerveztek, majd a Bölcső feliratú borítékot átadták a magyar napok szervezőinek, hogy a pénzből könnyebben szervezzék a következő találkozót, javíttassák a kultúrotthont, mindnyájuk közös hajlékát. Főként azért adták, hogy ne csak lélekben, hanem anyagiakban is érezzék: az elszármazottak mindenben mellettük állnak, hiszen lelkiekben itthonról táplálkoznak. A találkozó itthoni egyik, ha nem éppen a főszervezője, Manguci Erzsébet nyugalmazott óvónő elmondta: eleinte csak a saját erejükre támaszkodhattak, ezért a magyar napoknak minden évben más témát adtak. Mivel a faluban 5 évvel ezelőtt voltak az osztálytalálkozók, a társszervezőkkel úgy döntöttek, az ideinek a témája a nemzedékek találkozója legyen, amibe mindenki beletartozik. Míg az iskolában mintegy 120-an, az utána, illetve az istentisztelet utáni közös ebéden mintegy 200-an vettek részt. Maga nagyon örvendett, amikor a délutáni programokon sok olyan embert is látott, akik nem voltak az iskolai találkozón, noha akik ott voltak, megható, emlékezetes élményekben volt részük. Boldognak érzi magát, amiért tagja lehetett annak a szervezőcsapatnak, amely a munkájával örömet okozhatott az itthoni és a hazalátogatott fazekasvarsándiaknak. Köszönet A X. Fazekasvarsándi Magyar Napokat a helybeli Délibáb Egyesületen keresztül az Arad Megyei Tanács mellett működő Kulturális Központ, az RMDSZ és a Communitas Alapítvány, a Fazekasvarsándi Evangélikus-lutheránus Egyház, de természetesen a falu magyarságának az apraja-nagyja egy emberként állt a rendezvény mellett, de külföldre szakadt falubeliek is adakoztak. A magyar napok sikeréért köszönet jár adakozóknak, segítőknek, a vendégek ellátásában, a gyermekek szórakoztatásában közreműködött minden lelkes embernek. Áldozatvállalásuk tovább növeli a Fazekasvarsándi Magyar Napoknak a vonzerejét. Balta János Nyugati Jelen (Arad) 2015. október 8.Közösségépítő szüreti bál FazekasvarsándonSzombat délután Fazekasvarsánd központjában magyar ruhás fiatalok vonultak fel, hogy megünnepeljék a sikeres betakarítást és szüretet. A különböző korosztályok külön csoportokban járták a táncot az októberi délutánban. A néphagyomány az összetartozás érzését erősítette. A magyar népdalok és a sajátos dallamok a szórványmagyarságban, a kevert lakosságú falvakban mindig tisztábban csengenek. A száznál is több résztvevővel megkezdődött bál a szokásos népi játékokkal, szőlőlopás, bíró elé citálás, büntetéskiszabás, végrehajtás ismerős elemeivel lett még emlékezetesebb. A jó hangulatról a Roller zenekar gondoskodott. A néptáncot a pedagógusok, Gyurkócza Magda, Gyurkócza Tünde, Blaskó Imola gyakoroltatták be a fiatalokkal. Manguci Erzsébet az Essig József Kultúrház adminisztrátora gondoskodott, hogy mindnyájan otthon érezzük magunkat, sajátunknak a kultúrotthont és benne a hagyományainkat. Horváth Csaba Nyugati Jelen (Arad) 2016. augusztus 6.Horváth Arany: Miért gázolták halálra Horváth István írót?1997. július 5. Kézdivásárhelyen KIRÁLY KÁROLLYAL több kérdésről beszélgettünk, többnyire arról, ami kimAradt az első könyvéből, vagy amit bizonyos személyekkel kapcsolatban még nem illő megírni, így jutottunk el édesapámhoz, akiről a következőket mondotta: – Édesapádat 1970-ben ismertem meg személyesen, miután súlyos betegsége után felhívtál telefonon, hogy segítsek bejuttatni a kovásznai szívkórházba. Hogy nyugodtan, kényelmesen érezze magát, hogy elhúzódhasson verset írni, a pártgazdasághoz tartozó gerendavillában helyeztem el. Ha jól emlékszem, a földszinti 8-as szobában volt először. Nagyon gyakran látogattam – már amennyit megengedett akkoriban az időm. Áldott jó ember volt, szerettem beszélgetni vele. Amíg másoktól elfordultam, egyre jobban esett édesapád atyai szeretete, bölcsessége, mert tisztán látta azt a kificamodott világot, amiben éltünk. Pontosan felmérte a küzdelmemet. Horváth István emléke kiemelkedő! Ha te is emlékszel... egyszer együtt voltunk és a magad módján túl kényes kérdéseket feszegettél a nyitott teraszon, Pista bácsi az ujjával jelezve kicsit megfenyegetett, hogy hallgass. 1971-ben azt kérdezte: – Karcsi fiam, ezzel a fiatalos hévvel felméritek-e, hogy mit tesztek helyesen? Féltelek titeket itt, Kovászna megyében. A hegyen túliak lábujjhegyre állva figyelik minden mozgásotokat. Nehogy az író, költő „gyermekek”, Farkas Árpiék bajba jussanak veled együtt. Én viszont tudtam, hogy azt a korszakot ki kell használni Kovászna megyében. Ki is használtuk. A hetvenes években éppen Horváth István barátsága és magatartása is meggyőzött, megerősített abban a hitemben, hogy be kell fejezni a megalkuvó, bólogató politizálást, ha meg akarok mAradni embernek és magyarnak. Ezt folyton megvitattam Pista bácsival, és ő, bár egyfolytában óvott, mégis egyetértett velem. Mondjam ki: szinte egyformán gondolkodtunk. Amíg mások tömegesen elhagyták az országot félelmükben, én szembeszegültem a hétfejű sárkánnyal. H. I. barátsága ebben erősített meg, kegyetlen küzdelmemben soha nem tagadott meg. Azt tudtuk, hogy lehallgatnak, igyekeztünk a kovásznai találkozásainkon óvatosak lenni, de mindenképpen a Securitate fókuszába került. És még egy dolgot tudni kell: a szeku sokkal jobban tartott a következetesen szívós költőktől, mint némely, külföldet járó, nagyhangú magyarkodótól. Felső-Háromszéken édesapád nagy tekintélynek örvendett. Meghívták iskolákba, művelődési házakban találkozott az emberekkel. Szavának súlya volt. Érdekességként elmondom, hogy a megyei Securitate parancsnoka, Hanches János nagy tisztelője volt Horváth Istvánnak, ő vigyázott a költőre ahelyett, hogy csak megfigyeltette volna. Lehet, hogy ez is hozzájárult a leváltásához? Az öreg sokszor arra figyelmeztetett, hogy ne lógjak ki a sorból. Azt is mondta, hogy az író ne politizáljon tételesen, az írónak viszont látnia kell, hogy a politikus jól politizál vagy rosszul. Egyszer így szólt: – Karcsi fiam, te szinte naponta szemet szúró tettekkel állsz az ellenség elé. Igen, így mondta 1971-ben: ellenség. Amit nem felejthetek, igyekezett a funkciómtól félteni. Arra is ügyelt, nehogy beszélgetéseinkkel hozzájáruljon leváltásomhoz. De amikor bedobtam a törölközőt, megértett. Őt elgázolták. Én élek. Ezt a forgatókönyvet írták meg, és egyik sem véletlen. Húsz évvel Horváth István halála után, 1997. január 17. A Kolozsvári magyar rádió riportere, Muzsnay Magda és Essig József operatőr tért vissza Magyarózdra, az író nyomába. A riporter MIHÁLY FERENCET, édesapám első unokatestvérét emlékeztette az elhunytra, és így került sor arra a vallomásra, amit eddig nem mert megtenni sem ő, sem más a faluban. Az interjú után én is kikérdeztem nagybátyámat. Részletesebben beszámolt a történtekről, különösképpen hangsúlyozta, hogy édesapám titoktartásra kérte fel, nem akarta, hogy tudomásomra jusson, hogy őt figyelik. Mivel párton kívüli voltam, állandó bizonytalanság fenyegetett. Édesapám attól félt, hogy kitesznek a Művelődéstől, ha valahol szót emelek. – Elég rendszeresen járt ki Ózdra egy magyar belügyes, Kerekes ezredes – mesélte Ferenc bátyám. – A falu férfinépétől érdeklődött Pista után, jól megijesztette az öregebbjét, nekem csak a bátrabbja merte elmondani, hogy mit kérdezett. Házamnál evett, ivott az a tiszt, nem mutatta, hogy rossz szándékú, mivel magyar volt, lehet, hogy ennél fogva rendesebb volt velünk. Sok mindenről beszéltünk, de főleg ő kérdezett. Pista bácsiról nem érdeklődött. Vagy ha igen, akkor nem olyasmiről, ami gyanús lett volna nekem. Én nem mertem belebonyolódni az ő bajába, tudtam, amit tudtam, s aggódtam bátyámért. Na, de Pista bácsit én olyan megfontoltnak, okosnak ismertem, hogy gondolni sem mertem arra, hogy ezek mégis bekerítik valamivel. A faluban volt Securitatés megbízott. Nem vettük komolyan, olyan aljaember volt, akinek nem volt tekintélye. Pénzért tette. Ahogy hazajött bátyám, nemsokára megindult a faluban, jött s ment. Horváth István távozása után végigjárta a falut. Arany után is érdeklődött valakitől egyszer. Ez a feladata – gondoltam –, ezért kapja a fizetést. 1977. január 4. Amikor elgázolta bátyámat a részeg szekustiszt, a temetés előtti nap valósággal elárasztották a falut a securitatésok. Felfegyverkezve, minden utcánál egy-egy kapunál megállt a katonai autó. Nem volt elég a mi bánatunk, a faluban riasztó félelem dúlt, hogy vajon mit akarnak a temetésen? Marosvásárhelyről megérkeztek a legmagasabb hivatalos belügyi szervek. Amíg megérkezett a halottas menet, kivonultak a temetői útra, közvetlenül a temető mellé állottak a kocsikkal. A tor után sem mentek el, úgy hajnalban hallottuk, hogy vonulnak ki a faluból. Utána, bár biztosan látták s tudták, hogy kik beszéltek a sírnál, mégis kikérdezték a férfiakat, hogy ők miről tudnak többet? Nem telt el egy hónap, és megint kivonultak a faluba. Egyik tiszt elkérte a szülőház – most emlékház – kulcsát. Behatoltak és mindent, de mindent felkutattak. Arra voltak kíváncsiak, hogy vannak-e magyarországi titkos anyagok? Engem külön kérdőre fogtak, hogy itthon mit dolgozott, kivel találkozott Pista bácsi, és még járt-e itt Király Károly, találkoztak-e ezen a helyen Pista bácsival. Megfenyegettek, hogy mondjam meg az igazat, mert ha nem, felelni fogok a törvény előtt. Rettentő idegesen folyt a házkutatás, bár az elején nem konkretizálták, hogy pontosan mit keresnek. Engem minduntalan kérdőre vontak, válaszoljak kérdéseikre, az igazat mondjam, mert ha nem, a törvény előtt fogok felelni. Erre azt válaszoltam: „amit mondok, azért felelősséget vállalok. Ebben a házban tudtommal nincs olyasmi, ami után kutatnak”. Lassan kiderült, hogy az író rendszerellenes írásait keresik. Azért voltam biztos a dolgomban, mert ha volt is ilyen írása bátyámnak, azt nem hozta haza, volt annak jobb helye is, ahova elrejthette. De a tisztek csak még jobban fenyegetőztek, hogy ne tagadjam, mert én biztosan tudok az ilyen írásokról. Csak azt erősítettem: ilyen iratokat nem találnak, és én nyugodt vagyok, mert ha igazságos úton járnak, nem emelhetnek ellenem vádat. Csak ha igazságtalanságot cselekednék, akkor vádolhatnak meg valamivel. Elmentek. Nemsokára újra megjelentek, a férfiakat külön-külön hívták magukhoz, és faggatták őket, hogy kiket ismertek a temetésen, akik nem idevalók voltak? Ekkor már megijedt a falu, szinte futva érkeztek hozzám panaszkodni. Bennem az első pillanattól felmerült a kérdés, illetve tudtam, hogy szándékos gyilkossággal és nem véletlen halálesettel állunk szemben. Pista bácsi a halála előtti években elmondta nekem, hogy általában a magyar értelmiségieket megfigyelés alatt tartják, és már nem is egyszer észrevette, ha valahol megjelenik, akkor követik. A családban ezt senkinek nem mondta rajtam kívül. A leányát rettentően féltette. Arany is olyan erélyesen kimutatta az ellenérzését a diktatúrával szemben, hogy az is elég lett volna a családnak. Pista bácsi átlátta az én lelki világomat, és, mint egész életünkben, tudta, hogy hol kell elmondania a titkát. Akár én kerestem fel Kolozsváron, akár ő jött haza, az én színvonalamhoz leereszkedve megérttette velem a dolgok lényegét. Egymás titkait csak mi tudtuk, és tanácsaival megértette velem, hogy mikor hogyan viselkedjem, hogy fennmAradjak, hogy lehetőleg mi fennmAradjunk. Itthon a Pista bácsi megfigyelője mindent jelentett, különösen, amit nekünk nyilvánosság előtt mondott el. Furcsa dolog – hányszor elgondolkozom ezen –, ez a csendes bölcs jóember konokul magyar volt. Kiharcolta az ásatásokat a Dégi csupon, ahol az avar temetőt feltárták. A gyűjtései, azok magyarázatai mindig visszanyúltak őseinkhez. Rákosi tiszteletes úr is sokat volt vele, ők okosabban elbeszélgettek, nem tudom, hogy ő ezekről a belső dolgokról tud-e valamit. A változás után az ezredest még egyszer láttam Vásárhelyt. Köszönt és sietett tovább. Én nem vagyok olyan ember, hogy másnak bajt csináljak, de bátyám haláláért még valakinek felelnie kell. Háromszék (Sepsiszentgyörgy) 2017. április 4.EMKE-közgyűlés és díjkiosztó gála lesz szombatonAz idei díjazottak listája Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) éves közgyűlésére és díjkiosztó gálájára kerül sor április 8-án, szombaton délelőtt 11 órától, olvasható az egyesület szerkesztőségünkhöz eljuttatott közleményében. A szokásostól eltérően, az idei esemény helyszíne a Bánffy Palota Tonitza-terme lesz (Főtér 30. sz.), derül ki a közleményből, az eseményen közreműködik a Görög Sisters zongoraduó (Szabadka, Szerbia). A program délután 3 órától az EMKE díjak és díszoklevelek átadásával folytatódik. Közreműködik a Guttman Mihály Pedagóguskórus. Délután fél 6-tól: könyvbemutató . A Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetet bemutatja a szerkesztő, Ábrám Zoltán, az ünnepelt jelenlétében. Társszervező az Erdélyi Múzeum-Egyesület. Este 7 órától a Görög Sisters zongoraduó hangversenye (Görög Enikő és Noémi). Helyszín: Gheorghe Dima Zeneakadémia Stúdióterme (Király / I. C. Brătianu u. 25. sz.). Műsoron: Franz Schubert: A-moll Allegro, ’Lebensstürme’ D.947 (négykezes); W. A. Mozart: C-dúr zongoraszonáta (négykezes), K. 521, I movement (Allegro); Franz Schubert: Andantino varie B-moll op.84, n° 1 (négykezes); Antonín Dvořák: Szláv tánc, E-moll (négykezes); Aleksandar Vujić: Szerb kóló (népi tánc két zongorára); Béla Bartók: 7 darab a Mikrokozmoszból BB120 (két zongorára); Maurice Ravel: La Valse (két zongorára). EMKE-díjak 2017 Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész részére – több évtizedes önzetlen közösségi szolgálatáért, a Romániai Falugondnokságok Szövetsége lélekmentő tevékenységének a megszervezéséért és működtetéséért. Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató részére – rendszeres terepkutatásaiért, módszeres örökségfeltáró és múzeumszervező munkásságáért. Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr részére – a kultúra és civil kezdeményezések területén nyújtott szerteágazó tevékenységéért. Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató részére – a nagyváradi gyermek- és ifjúsági táncházmozgalom több mint tizenöt éve tartó lelkes szervezéséért, irányításáért . Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu részére – az erdélyi magyar kultúra minőségi román tolmácsolásáért, a széleskörű magyar-román kultúracsere elősegítésében vállalt kiemelkedő munkásságáért. Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter részére – aki közügynek és szívügyének tekinti a nyomdászatot, a szakmai utánpótlást, múltunk és jelenünk dokumentálását. Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária részére – a hazai magyar könyvtárügy szolgálatában kifejtett érdekképviseleti, közösségépítő és szervezői tevékenységéért. Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy részére – az erdélyi magyar kórusmozgalomban, a magyar közösség érdekében kifejtett több évtizedes, kiemelkedő művészi és kiváló, önzetlen oktatói tevékenységéért. Spectator-díj: Nagy Miklós Kund részére – a teljesítményt elismerő, a törekvést méltató mértéktartó, higgadt és bíztató szavaiért, a szellemi értékteremtés melletti évtizedes síkra szállásért. Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész részére – az erdélyi magyar közösség érdekében kifejtett, a hagyományokat a legmodernebb művészi törekvésekkel ötvöző, kiváló alkotómunkája elismerése képpen. Tiszteletbeli tagság: Beder Tibor részére – a szervezet alelnökeként végzett odaadó közművelődési és a civil szerveződést elősegítő tevékenységéért és az erdélyi magyar – török történelmi kapcsolatok ápolásáért . Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 10.Továbbra is magyarságtudatot erősít az EMKE munkájaÉletműdíjat adományoztak Vizi E. Szilveszter volt MTA-elnöknek Rendhagyó helyszínen, a patinás Bánffy-palotában zajlott le szombaton Kolozsváron az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) közgyűlése. Azért ott, mert az erre a célra hagyományosan igénybe vett Protestáns Teológiai Intézet dísztermét a reformáció fennállásának 500. évfordulója alkalmával jelenleg nagyszabású felújításnak vetik alá. Az eseményt sok, a közművelődés terén ismert hazai és magyarországi tisztségviselő tisztelte meg jelenlétével, köszöntőjével, méltató beszédével, elhangzottak továbbá az ilyenkor elmaradhatatlan elnöki, pénzügyi és cenzori beszámolók, hozzászólások és tervek, mindezt pedig több zenei műsor színezte. Idén is óriási érdeklődés mellett délután kiosztották az „erdélyi Oscaroknak” is becézett hagyományos EMKE-díjakat, majd az Erdélyi Múzeum Egyesület társszervezésében bemutatták Ábrám Zoltán a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötetét. Növekvő hazai és anyaországi támogatás Az Erdélyi Magyar Közművelődési Egyesület (EMKE) szombaton Kolozsváron megtartott közgyűlésén elhangzott köszöntőjében Székely István, az RMDSZ társadalomszervezésért felelős ügyvezető alelnöke köszönetét fejezte ki azok iránt, akik kis közösségi szinten reflektorfény nélkül teszik a dolgukat a közművelődés érdekében, és javasolta nekik, hogy társszervezői minőségben forduljanak az önkormányzatokhoz a pályázatok megszerzéséért. Magyarország kolozsvári főkonzulátusa részéről Csige Sándor konzul fejezte ki elismerését az EMKE százharminc évre visszatekintő munkájáért. Závogyán Magdolna, az Emberi Erőforrások Minisztériumának kultúráért felelős helyettes államtitkára részletesen taglalta a magyar kormány erőfeszítéseit a Kárpát-medencében magyarul beszélők és a magyar kultúra megmentése érdekében. Minden tájegységet más-más kihívás jellemez, ezért budapesti sablonok helyett a helyi igényeknek megfelelő lépéseket kell szorgalmazni. Összesen százkét millió forint pályázható meg az idei projektek révén, amelyek haszonélvezői színházak, könyvtárak, művészeti karavánok stb. Az EMKE fontos szerepet játszhat abban a tervben, amelynek keretében a Kárpát-medencében ötszáz járási népfőiskolát akarnak beindítani és felkarolni – fejtette ki. Megújulást sugall az EMKISZ Széman Péter EMKE-elnök beszámolójában, többek között, a 2016-os „sikerév” 49 önálló rendezvényére tért kit. A programok között olyanokat találni, mint például a VII. Kolozsvári Magyar Napokon való részvétel, a hagyományos EMKE-rendezvények, az országos és nemzetközi kitekintésű események stb. Legnagyobb sikernek Széman Péter ifjúsági szervezetük, az EMKISZ megalakulását tekinti, amely lelkes fiatalok bevonását, munkaterületük kiszélesítését jelentette. Ötven önkéntessel dolgozik, és újdonságként említette, hogy idén június 23-24-én megrendezik a Kulturális Ifjúsági Filmnapokat. A pénzügyi jelentés és a cenzori beszámoló elfogadása után a hozzászólások között Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője köszönetét fejezte ki amiatt, hogy intézménye az EMKE-házban otthonra lelt. A Szatmár megyei szervezet elnöke, Muzsnai Árpád azt indítványozta, hogy az EMKE, az RMDSZ és az Emberi Erőforrások Minisztériuma egyeztessen az összmagyar rendezvények pályázati vonatkozásaiban. A délelőtti ülésen a szabadkai Görög Enikő és Noémi (Görög Sisters) zongoraduó színezte a hangulatot. Tíz EMKE-dij lelt gazdára Délután a díjkiosztó gálán a hagyománynak megfelelően tíz EMKE-díj talált gazdára: Balázs Ferenc-díj: Balázs Sándor unitárius lelkész (laudáció: Bálint Benczédi Ferenc); Bányai János-díj: Kinda István múzeumigazgató (laudáció: Pozsony Ferenc); Janovics Jenő-díj: Essig József fotóművész, szerkesztő-operatőr (laudáció: Katona Zs. József); Kacsó András-díj: Benedek Árpád néptáncoktató (laudáció: Pálfi József); Kun Kocsárd-díj: Marius Tabacu (laudáció: Mile Lajos); Gr. Mikó Imre-díj: Nagy Péter (laudáció: Papp-Szenttamási György); Monoki István-díj: Kopacz Katalin-Mária (laudáció: Kelemen Katalin); Nagy István-díj: Kállay Miklós Tünde zenetanár, karnagy (laudáció: Harbula Hajnal); Spectator-díj: Nagy Miklós Kund (laudáció: Gáspár Sándor); Szolnay Sándor-díj: Gergely Zoltán szobrászművész (laudáció: Dabóczi Géza). Tiszteletbeli tagságot adományoztak Beder Tibornak a közművelődést és civil szerveződést elősegítő tevékenységéért, aki viszont egészségügyi okokból nem lehetett jelen. Az ünnepségen fellépett a Guttmann Mihály Pedagóguskórus. Életműdíj Vizi E. Szilveszternek Rendkívüli módon, az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) társszervezésében, első ízben nyújtottak át életműdíjat, Gergely Zoltán képzőművész tervezte EMKE-plakettel. A megtiszteltetés Vizi E. Szilveszternek, a nemzetközileg elismert orvosprofesszornak, farmakológusnak, a Magyar Tudományos Akadémia (MTA) 2002 és 2008 közötti elnökének jutott, aki nemcsak tudományos kutatómunkája miatt elismert, hanem sokoldalú identitásmegőrző tevékenységéért is. Laudációjában egykori tanítványa, Ábrám Zoltán – akinek szerkesztésében jelent meg félévvel ezelőtt a Csodálatos tanúságtétel. Vizi E. Szilveszternek sok szeretettel Erdélyből című kötet –vázolta az érdemeket. Sipos Gábor EME-elnök arra emlékeztetett, hogy egyesülete a Vizi professzor elnöksége alatt kötött együttműködési megállapodást az MTA-val, amely azóta is szoros anyaországi támogatást biztosít az erdélyi magyar tudományosság számára. Az ünnepelt – aki nemrég töltötte be nyolcvanadik születésnapját – elmondta: érdemes tanulni és tanítani, mert bebizonyosodott: a mi kis népünk többet adott a világörökségnek, mint amennyit számaránya szerint várni lehetne tőle. Mint fogalmazott, hálás nekünk azért, mert Erdélyben, Kolozsvártól Csíksomlyóig tanulta meg igazán, hogy mit is jelent magyarnak lenni és megmaradni. Ördög Béla / Szabadság (Kolozsvár) 2017. április 20.Mérnök, művész, helytörténészA Reményik Sándor Művészstúdió Alapítvány díját vehette át tavaly év végén Nagy Béla nyugalmazott mérnök, helytörténész, képzőművész, közíró. Kolozsváriként szenvedéllyel kutatja a város múltját. – A díj átadásakor Dáné Tibor Kálmán, a Művelődés folyóirat főszerkesztője „telepi gyereknek” nevezett. Hol is volt az a bizonyos telep, ahol felnőttetek? – A város egyik legrégibb utcájában, a Király utcában születtem. A ház, amelynek egyik albérleti szobájában segített a világra egy Holdvilág utcai bábaasszony, az Apáczai Csere János Líceummal szemben ma is áll. Hétéves koromig ott éltünk, ám az ötvenes évek közepén, a Sztálin-korszakban édesapám kapott egy telket és állami kölcsönt, hogy családi házat építsen. A telek a Nagy Gábor-féle gyümölcsös helyén van, a Házsongárdi temető és a Tordai út között. Legtöbben munkások, de agrármérnökök, tanárok is építettek ott hasonló módon. Úgy hívtuk azt a negyedet, hogy a Telep. Nagyon vigyáztak akkoriban a nemzetiségi összetételre: magyarok, románok, németek, zsidók vegyesen éltünk ott. – Milyen volt ott az élet? – A Király utcához képest nekem valóságos Paradicsomnak számított, bár kisgyerekként a Király utcában is jól éreztem magam. A költözésre már nem emlékszem, viszont belecsöppentem a nagyobb telepi családba, ahol akkoriban mindenki ismert mindenkit. Reggeltől estig fociztunk, a szomszédunkban volt a temető, ahol szintén lehetett játszani. Rengeteg gyerek volt, és mindannyian magyarul beszéltünk, beleértve a románokat is. Persze mi is megtanultunk románul, úgyhogy nem volt semmilyen nézeteltérés közöttünk. A mostani balettiskola Petőfi utcai épületében működő magyar elemi iskolában jártam, majd 1959-től az Ady Endre Líceumba írattak, ott is érettségiztem. – Mikor döntötted el, hogy a mérnöki pályát választod? – Még a Király utcában volt egy gyergyói származású székely szomszédunk, Baricz bácsi, aki asztalosként dolgozott a Vasúti Javítóműhelyekben (Február 16.). Délutánonként otthon a saját műhelyében bütykölt ezt-azt. Négy-öt éves koromban beszabadultam a műhelyébe, az öreg mindig felállított egy kicsi ládára a gyalupadja mellé, és estig, amíg dolgozott, onnan lestem, mivel foglalkozik. Belém ívódott a fa és a csontenyv illata, annyira, hogy a mai napig szeretem a fát és a szerszámokat. Nem tudnám megmondani, ez is közrejátszott-e, de egyszer kijelentettem, gépészmérnök leszek. Érettségi előtt Kovács Mihály latintanárom eljött apámhoz, hogy rábeszélje, küldjön engem Brassóba az erdőmérnöki egyetemre. Ott szükség volt a latin nyelvre, és a tanárom szerint abból jó voltam. Idegen városba menni költséges lett volna, de már nem is nagyon tudtak volna lebeszélni a gépészmérnöki pályáról. Sosem bántam meg a választásomat, egész életemben tervezéssel foglalkoztam, ami élvezetes és valóban mérnöknek való munka. – Napjainkban nehezebb munkát találni. Könnyű volt azokban az években elhelyezkedni a szakmában? – Volt egy lista a munkahelyekkel, ezekből lehetett választani – természetesen az egyetemen elért eredmények alapján. Nem voltam a legelsők között, de azért elég közel Kolozsvárhoz, Zilahon kaptam állást. 1975-ben kerültem vissza a szülővárosomba, a Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetbe, innen is mentem nyugdíjba 35 év után. Négyszázan dolgoztunk az intézetben, de az 1989 utáni években mintegy nyolcvanan maradtunk. Ebből már csupán 10–12 személy foglakozott tervezéssel. Energetikai berendezéseket terveztünk és gyártottunk, gyakorlatilag mindent, aminek a hőenergiához köze van. – Az alternatív energiatermelők is beletartoztak? – Már a múlt század hetvenes-nyolcvanas éveiben kezdtek divatba jönni az úgynevezett megújuló energiaforrásokat hasznosító berendezések, a Ceauşescu-rendszer ezen a téren is meg akarta mutatni a világnak, mire képes. Intézetünk a szélerőműveket kapta feladatnak, másokkal együtt én is terveztem néhány kísérleti példányt, amelyek közül egy 30 kW-os szélturbinát a Dregan-völgyi gyűjtőtó szomszédságában szereltek fel. A rendszerváltás után már nem volt pénz kutatásra, tervezésre, pedig volt egy 400 kW-os szélturbinánk is, ami félig készen állt. Egyébként az egykori állami tervezőintézet – amelyik Ceauşescu feleségének közvetlen felügyelete alá tartozott, és amely 1994-ben az alkalmazottak részvénytársaságává alakult át – ma is működik, de már osztrák tulajdonban van. – A művészetek mikor kerültek be az életedbe? – A 60–70-es években egyes vállalatok otthonra adtak ki munkát, az egyik unokanővérem férje ezzel foglakozott. Nálunk a pincében folyt a „domcsizás” (így hívtuk akkoriban ezt a fajta bérmunkát), amelyből én is kivettem a részemet, többek közt forrasztani kellett különféle rézből készült dolgokat. Innen került rézlemez, és nekifogtam a rézlemez-domborításnak. Miután az egyetem után Zilahra kerültem, ott eléggé unatkoztam. Már nős voltam, de a feleségem Kolozsváron maradt, így elkezdtem gondolkodni, mit tehetek szabadidőmben. Magánszorgalomból megtanultam furulyázni, aztán falikárpitot készíteni. Sőt az amatőr színjátszásba is belekóstoltam. Komolyabban a 2000-es évek közepén kezdtem foglalkozni a művészetekkel. Akkor már jártam Mákóba és Zsobokra fafaragó táborokba, ott képeztem magam Gál Potyó István fafaragó szakavatott irányítása mellett. Az apatársam, Essig József és felesége Klára, rávettek, vegyek részt az általuk évek óta szervezett és nagy népszerűségnek örvendő zsoboki képzőművésztáborban. Kezdetben itt is csak fába véstem, közben az egyik táborozó képzőművésztől, Koncz Münich Judittól ellestem a linometszés technikáját. Ezt most is tanulom, úgy tűnik, kissé későn érő típus vagyok… – Komoly munkát végzel helytörténészként is, Kolozsváron együtt emleget a szakma Asztalos Lajossal és Gaal Györggyel. Mi váltotta ki ez irányú érdeklődésedet? – Ez kissé túlzás, hisz míg az ő munkásságuk évtizedekre nyúlik vissza, addig én csak az utóbbi hat-hét évben kezdtem el foglalkozni ezzel. Egyébként Gaal György osztálytársam volt. Nagy szeretettel és érdeklődéssel olvastam munkáit, és telenként, amikor a műhelyben nem lehetett faragni, beültem az egyetemi könyvtárba vagy a levéltárba, és régi újságokat, évszázados iratokat böngésztem. Ha már átnéztem őket és rengeteg érdekes dolgot találtam, jegyzeteltem is. – A helytörténet melyik része érdekel? – Az épületek története, illetve az emberek. Sok érdekes ember sorsát fedeztem fel. Az első, aki felkeltette érdeklődésemet, éppen Nagy Gábor volt, akinek az egykori telkén épült a házunk. Nagy Gáborról tudni kell, hogy pincérből vendéglős lett, a születési éve 1845, amelyet az Ellenzék egyik 1922-es lapszámából sikerült kiderítenem. Dúsgazdag ember lett, egy időben Kolozsváron neki volt a legtöbb földterülete, telke. Nagyon jól hegedült és foglakozott zenekutatással is. A mai Melody épületében – amelyet akkor a katolikus egyháztól bérelt – a külföldön is híres Központi szállodáját működtette, amelynek vendéglőjében még Ferenc Józsefnek is felszolgált. Az egykori Ellenzék című lap azt is megírta, hogy a császár busás borravalót hagyott a pincéreknek – Érdekes írásod jelent meg a Széchenyi tér jellegzetes palotáiról, amelyek a 19. század végén épültek. Mi késztethetett egy akkori patikust vagy mészárost, hogy bérpalotát építsen? – Mindenekelőtt megérte befektetetni a pénzt bérpalotákba, hiszen ebből komoly jövedelem származott. Ugyanakkor mind a négyen, akik a palotákat építtették, dúsgazdagok lettek. Az sem mellékes, hogy mind a négyen virilisként (a legtöbb adót fizető polgárból kikerülő tanácsos) vagy választott polgárként a város Törvényhozó Bizottságának tagjai voltak, és első kézből tudták meg, hogy a városrendezési tervben az újonnan felépítendő Szamos híd négy sarkára bérpalotákat terveznek. Az Ellenzék 1891. egyik februári lapszámában megjelent tudósítás szerint Benigni Sámuel, Széki Miklós, Varga Dániel és Oriold József telektulajdonosok palotákat készülnek építeni. Benigni és Széki három év alatt fel is építette, viszont Varga Dániel helyett üzlettársa, a dúsgazdag ékszerkereskedő, Babos Sándor készíttette el – sorrendben harmadikként – a Széchenyi tér sarkán lévő épületet, amely később a református egyház tulajdona lett. – Az egyik palota földszintjén régóta működik gyógyszertár. Ez eredetileg így épült? – A Malom utca sarkán lévő Széki-palota építtetője Széki Miklós patikus volt. Bútora, berendezése a mai napig ugyanaz, mint amikor megnyitották 1893-ban. Ezt barátja, B. Bak Lajos műbútorasztalos mester, bútorgyáros készítette, aki özv. Oriold Józsefnével, a negyedik palota építtetőjével még az építkezés során kötött házassága révén a mai Astoria melletti épület névadója lett. Sajnos ezt kevesen tudják, és teljesen helytelenül továbbra is Benigni- vagy Berde-palotaként említik az épületet. – Írásaidban foglalkozol a Reményik család történetével is. Milyen érdekes dolgokat derítettél ki róluk? – Kevesen tudják, hogy a költő édesapja volt az első okleveles építészmérnök Kolozsváron. Azelőtt a budapesti műszaki egyetemen nem osztottak diplomát, hét-nyolc egyetemi félév után elismerték, hogy az illető mondjuk mérnök. Ilyen volt Pákey Lajos, kora egyik legnagyobb építésze. Bár korábban fejezte be az egyetemet, mint Reményik Károly, végül csak utána szerzett diplomát, amikor az okleveles építészmérnöki cím megszerzését vizsgához kötötték. Pákey az önéletrajzában el is ismeri, hogy ő a második vagy a harmadik okleveles építészmérnök volt Kolozsváron. Kevesen tudják azt is, hogy a János Zsigmond Unitárius Kollégiumnak otthont adó épületet Pákey tervezte ugyan, de Reményik Károly cége építette fel. Abban az időben a tervezőn volt a hangsúly, így általában az ő neve maradt fent, aki pedig a munkálatokat elvégezte, az lassacskán feledésbe merült. De a Farkas utcai egyetem keleti és nyugati épületszárnyai, az egyetemi könyvtár, a klinikák épületei is Reményik nevéhez kötődnek. Jellegzetesen klinker téglával burkolta az általa épített épületek külső falait, mint ahogy a saját Szentlélek utcai egyemeletes családi házát is. – Mi vár még feltárásra a te szempontodból? – Nem kimondottan épületekről szóló téma, de szeretném feldolgozni a kolozsvári mészáros céh történetét. Sok irat található róla megalakulásától, az 1470-es évektől. Azért is szeretném ezt megörökíteni, mivel édesapám mészáros volt… Nagy Béla Kolozsváron született 1948. január 13-án. A Kolozsvári Műszaki Egyetem gépészmérnöki szakán diplomázott 1971-ben. 1971–1975 között a Zilahi Öntöttvas és Acél Ipari Csapszerelvény Gyárban (IAIFO), 1975–2009 között a Kolozsvári Hőenergetikai Berendezéseket Kutató és Tervező Intézetben (ICPET, ma SIETA SA) dolgozott. A Kalotaszegi Bokréta Kulturális Egyesület, a Romániai Magyar Kézművesek Szövetsége, a Kolozsvár Társaság és a Kelemen Lajos Műemlékvédő Társaság tagja. Nánó Csaba / Erdélyi Napló (Kolozsvár) 2017. július 6.Gyógyító versek költője: Egyed Emesét köszöntötték 60. szülinapján KolozsváronLegújabb kötetének bemutatójával, meglepetéskiadvánnyal, munkásságát értékelő beszédekkel, valamint versekkel köszöntötték Egyed Emese költőt, irodalomtörténészt 60. születésnapján szerdán Kolozsváron. Bár az ünnepelt úgy tudta, mindössze legújabb, Paian című verseskötetét mutatják be a kolozsvári Agapé rendezvénytermében szerdán délután, nagyszabású születésnapi ünnepséget szerveztek a 60 éves Egyed Emese számára kollégái, tanítványai, barátai. Az egyetemi tanár, költő, irodalomtörténész sokoldalú munkásságát méltatták az eseményen felszólalók, akik, mint elhangzott, valamiképpen mind Egyed Emese egy-egy „otthonának” képviselőiként értékelték sokoldalú tevékenységét, költészetét, pedagógusi, kutatói, művelődésszervezői és irodalomszervezői munkáját. Sajátos hang az erdélyi líratermésben Mintegy 150-en ünnepelték a születésnapot, a szervezők erre a napra időzítették a marosvásárhelyi Lector kiadó gondozásában megjelent Paian című verseskötet bemutatását – a kiadványt egyébként már ismertették korábban a budapesti Ünnepi Könyvhéten. Mint Gálfalvi Ágnes szerkesztő-vezető mondta, a kiadót voltaképpen Egyed Emese „indította” négy évvel ezelőtt, hiszen az első szerzőket ő irányította a Lectorhoz. Amint a kötetet bemutató Bartha Katalin Ágnes irodalomtörténész fogalmazott, az Egyed Emese-i versvilág, költői univerzum az 1988-ben megjelent első, Délvidék című kötettől kezdve sajátos hangot képvisel az erdélyi líratermésben. „Ezek a versek „csupasz bőrrel” érintik a klasszikusokat, szoros kapcsolatban állnak a mitológiai világgal, szabadító, gyógyító erejűek, a költő figyel, jelet hagy és belső szabadságra tanít, a kötet pedig izgalmas, furcsa szerepformálódásokat is hordoz” – mondta Bartha Katalin Ágnes. Egyed Emese úgy fogalmazott, bizonyos fajta „szemtelenség” kell ahhoz, hogy a költő különleges állapotait nyilvánvalóvá tegye, megossza a mindenkori olvasóval. „Mindannyian szeretünk bámészkodni, felnőttként meghosszabbítani a meséket, mesei szerepeket, ezeket úgy átalakítani, hogy jobbá tegyék emberi kapcsolatainkat. Király László mondta nekem valaha, hogy amit ma nem írsz meg, nem írod meg soha – úgy gondolom, jó, ha nyoma marad bizonyos állapotoknak, hangulatoknak, ugyanakkor így, a versen keresztül is össze lehet kapcsolni az elképzeltet a tapasztalhatóval, a versírás pedig oldja az ember tehetetlenségét” – tette hozzá. A Paian című kötet fülszövegében az olvasható, Egyed Emese költészete sokhangú létköltészet, számára mentsvár a vers, de nem öncélú a költészete: költői attitűdjét mi sem teszi árulkodóbbá, mint a Paian kötetcím – „gyógyító” versek, az ajándékozás, felajánlás gesztusai, mi több, a megbocsátáséi. Nevekben rejlő univerzumok Mint a bemutatón elhangzott, a kötetben a múzsák világához való közeledés is tetten érhető, Ady, Arany, Petőfi, Weöres Sándor, Shakespeare, Apollinaire költészetére, egy-egy verssorára, életpályájára való utalásokból is építkeznek egyes költemények. Ilyen például a kétszáz éve született Arany előtt tisztelgő, Levél a lélek ifjúságáról – 1867 című vers (a cím utalás Arany Hová lettél, hová levél, ó lelkem ifjúsága sorára), amelyben a költő a Petőfinek 1867-ben, már annak halála után levelet író Arany szerepét ölti magára. Egyed Emese meghatottan olvasta fel a rendezvényen jelenlévő édesapjának, Egyed Ákos akadémikusnak is ajánlva az erdővidéki szülőfaluról szóló, Bodos felé, Bodosban című versét. „Mintha rejtőznél, Bodos lelkem, Mintha bivalyok lépte tűntén Holnapod nem is érdekelne, A pillantás eltévelyedne. Átkel a vágy a verőfényen. Hagyj, Istenem, már hazatérnem.” A költőre jellemző játékosságot, kísérletező kedvet, valamint a kötetben szereplő alkalmi verseket is kiemelte Bartha Katalin Ágnes. A szerző úgy fogalmazott, számára fontos az is, hogy a nevek misztikuma köré építsen egy-egy verset. „A név – legyen az helynév vagy növénynév, idegen vagy magyar nyelvű egység, titokzatos, és bár csupán főnévnek látszik, történetek laknak benne. A verseimben sokszor feltűnnek, hiszen kíváncsi vagyok a nevekben rejlő univerzumokra” – tette hozzá. Egyed Ákos: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló A kötetbemutatót követően került sor a meglepetésköszöntésekre, a legelső egy 1990-ben az ünnepeltről készített filmfelvétel vetítése volt, a régi videón verseiből olvasott fel Egyed Emese, Essig József kamerája felvillantotta az ünnepelt kislányait is. A különféle „otthonok” közül elsőként Egyed Emese szülővárosa, Kolozsvár nevében Mile Lajos, Magyarország főkonzulja beszélt, kiemelve az ünnepelt alkotói és művelődésszervezői munkáját. Mint mondta, szenvedélye, hogy alkotó módon közelítsen a világhoz, amelyet pedagógusként, kutatóként is át akar formálni örökös kísérletező kedvvel. Soós Anna, a Babeș–Bolyai Tudományegyetem rektorhelyettese az Alma Mater nevében méltatta az ünnepeltet, kiemelve a magyar tagozat építésében vállalt meghatározó szerepét. Berszán István, a Magyar Irodalomtudományi Intézet vezetője a tanárok és diákok nevében is köszöntötte kollégáját. Az ünnepelt az Erdélyi Múzeum-Egyesület (EME) Bölcsészet-, Nyelv- és Történettudományi Szakosztályának elnöke, így az EME elnöke, Sipos Gábor is méltatta oktatói, szervezői munkásságát. „Egyed Emese mintegy bevonja, bevonzza a fiatal kutatókat az egyesület munkájába, így az ifjúság rájön, hogy az EME nem vénemberek elefántcsonttoronyba zárt közössége. Ugyanakkor kiemelendő, hogy tudományszervező munkájával kiterjesztette az egyesület hatókörét Kolozsváron túlra is” – mondta el Sipos Gábor. Mivel a Szegedi Tudományegyetem testvérkapcsolatban áll a kolozsvári egyetemmel, Szajbély Mihály irodalomtörténész köszöntötte az ünnepeltet a magyarországi intézmény képviseletében, rámutatva, Egyed Emese a francia–magyar irodalmi kapcsolatok legavatottabb erdélyi kutatója. A köszöntések sorát az édesapa, Egyed Ákos felszólalása zárta, aki meghatottan mondta: tartsa meg az Isten lánya segítőkészségét, sokirányú érdeklődését, a szülőföld, Bodos iránti szeretét is. „Én magam tanúsíthatom, és arra biztatlak: 60 éves kor után is rengeteg a tennivaló” – fogalmazott Egyed Ákos. Hortus amicorum, vagyis barátok kertje A rendezvény a Hortus amicorum című meglepetéskötet bemutatójával zárult: az EME adta ki Egyed Emese 60. születésnapjára a száz szerző írását magában foglaló kiadványt. Mint Demeter Zsuzsa, a kötet egyik szerkesztője kifejtette, az Erdélyi Magyar Írók Ligája (E-MIL) és az irodalomtörténészi szakma egyaránt írt a kötetbe. Többek közt Szilágyi István, Király László, Markó Béla, Szőcs Géza, a Székelyföld és a Helikon folyóirat csapatának, a szerkesztő és költő kollégák versei, prózái olvashatóak a „barátok kertjében”. A szakmabeli irodalmárok közül a kortárs irodalommal foglalkozó grénium mellett a 17–19. századi és színháztörténeti műhelyek tagjai is köszöntik a kötetben az ünnepeltet, többek közt olyan neves magyarországi irodalomtörténészek, mint Margócsy István, Fried István, Szajbély Mihály, Szilasi László, Szörényi László, Szilágyi Márton, Debreczeni Attila is. A rendezvényt az EME, a Lector Kiadó, a Kincses Kolozsvár Egyesület, Magyarország kolozsvári főkonzulátusa, valamint a Helikon folyóirat szervezte, a Hortus amicorum című kötet kiadását a Communitas Alapítvány támogatta. Kiss Judit Hortus amicorum Köszöntőkötet Egyed Emese tiszteletére Szerző(k):Bartha Katalin Ágnes, Biró Annamária, Demeter Zsuzsa, Tar Gabriella-Nóra (szerk) /Erdélyi Múzeum-Egyesület, Kolozsvár, 2017/ A kötet tartalma, tárgya, köszöntőjellegéből adódóan, heterogén: az első fejezet szépirodalmi írásokat tartalmaz, valamint az ünnepelt szépirodalmi munkásságát értékelő tanulmányokat. A második része a 16–18. századi irodalom világába kalauzol, korabeli naplók, levelezések, albumok, művelődés- és oktatástörténeti, könyv- és könyvtártörténeti tanulmányok révén kaphatunk képet Egyed Emese kutatási területeiről. A harmadik fejezet olvasónapló-jellegű, az itt olvasható tanulmányok többnyire olyan huszadik századi szerzők műveire reflektálnak, amelyek 17–19. századi szerzők munkásságára alapoznak. Magyar és német nyelvű színház- és drámatörténeti tanulmányokat olvashatunk a negyedik fejezetben, kiemelt helyen az erdélyi színjátszás kezdeteivel. Az utolsó rész a huszadik század irodalmába kalauzol, az egy-egy szerzőre (Baka István, Dsida Jenő) vonatkozó tanulmányok mellett elméleti szövegeket is olvashatunk. Az ünnepelt sokrétű tevékenysége révén, a kötet a szépirodalmi, illetve irodalomtörténeti és -elméleti szövegek egy kiadványban való viszonylag ritka, de mindenképpen fontos találkozását is megvalósítja, így célközönségébe az irodalomkedvelő olvasók éppúgy beletartoznak, mint a tudományművelő szakemberek. A nagyközönség és a szűkebb szakma közelítését is célzó kiadvány (https://eme.ro) Krónika (Kolozsvár) 2017. szeptember 5.XII. Fazekasvarsándi Magyar Nap2017. szeptember 9-én, szombaton XII. alkalommal kerül megrendezésre Fazekasvarsándon a magyarság napja, melynek a programja a helybeli evangélikus-lutheránus templomban 11 órakor kezdődő istentisztelettel indul, 13 órától az Essig József Kultúrház udvarán bográcsfőzés, gyermekprogramok zajlanak, fellép az „ÖCSI-K” zenekar. 14 órától kocsis felvonulás a faluban, hívogató az esti szüreti bálra, 17 órától a nagyváradi MM Pódiumszínház társulatának vidám, zenés összeállítása, „Húzzad csak…” címmel, 19 órától a csőszök tánca a templom előtt, 21 órától szüreti bál, ahol a talpalávalót az „ÖCSI–K” zenekar szolgáltatja. Nyugati Jelen (Arad) 2017. szeptember 13.A XII. Fazekasvarsándi Magyar Nap sikereÖsszefogott, együtt szórakozott a magyarság Amint azt előzetesen meghirdettük, az elmúlt szombaton XII. alkalommal szervezték meg a Fazekasvarsándi Magyar Napot, aminek a programja a helybeli evangélikus-lutheránus templomban 11 órakor kezdődött istentisztelettel indult. Azon a nagyszámú hívek mellett részt vettek a magyar népviseletbe öltözött gyermekek és fiatalok is. Nt. Dulinszky Áron távozó lelkipásztor igehirdetésében a szeretetről, az összetartás fontosságáról beszélt, ugyanakkor el is köszönt a hívektől. A liturgiában közreműködött a falu szülötte, nt. Gyurkócza Aranka börtönlelkész. Az istentisztelet után a fiatalok rendben visszavonultak az Essig József Kultúrotthonba, amelynek az udvarán zenés szórakoztató műsor kezdődött, illetve a bográcsokban Török Norbert és Incze Ibolya jóvoltából rotyogott a pörkölt. Közben a magyar népviseletbe öltözött fiatalok és gyermekek, mintegy harmincan, három társzekérrel, az „ÖCSI-K” zenekar kíséretével bejárták a település utcáit, ahol énekelve toboroztak a Magyar Nap programjára, illetve az esti szüreti bálra. A helybeli gyülekezet presbitériuma előzőleg ruhagyűjtést szervezett a tombolacsomagok összeállítására. Az eladásukból származó pénzből, szeretnék felújítani a parókiát, ahova új lelkészt várnak. A toborzásból visszatérő fiatalokat a zenészek bemarsolták a kultúrotthon udvarára, ahol Gyurkócza Tünde és férje, Török Sándor vezetésével körtáncot jártak. Ünnepi előadás, bál hajnalig A zsúfolásig megtelt kultúrotthon színpadán 17 órától lépett fel a nagyváradi MM Pódiumszínház részéről Molnár Júlia és Melegh Attila, akik népszerű operettbetétekkel, közkedvelt slágerekkel szórakoztatták a közönséget, amelynek tagjai együtt énekeltek a művészekkel. Ezt követően a magyar népviseletbe öltözött gyermekek és fiatalok rendben kivonultak a főutcára, ahol a templom előtt körtáncot jártak a közönség tapsa közepette. Utána a fiatalokkal együtt, a közönség is visszavonult a kultúrotthonba, ahol elkezdődött a hagyományos szüreti bál, amelyen a népviseletbe öltözött fiatalok játszották a csőszlányok és -legények szerepét. A mulatók számára az „ÖCSI-K” zenekar hajnali 3 óráig húzta a talpalávalót. A XII. Fazekasvarsándi Magyar Nap sikeréért a szervezők nevében Manguci Erzsébet ezúttal is köszönetet mond Mód László alpolgármesternek, aki magánemberként támogatta, továbbá mindazoknak a fazekasvarsándiaknak, akik anyagiakkal vagy a vendégek ellátásában gyakorolt munkájukkal járultak hozzá a sikerhez. Balta János / Nyugati Jelen (Arad) 2017. október 9.Múltról és jelenről gróf Mikes BorbálávalMúltról és jelenről faggatta a kolozsvári Szent Mihály római katolikus nőszövetség tiszteletbeli elnökét, gróf Mikes Borbálát Balogh Gizella, a nőszövetség egyik volt elnöke a szombat esti teltházas rendezvényen. Fábián Mária, a nőszövetség jelenlegi elnöke bemutatta a piarista templomban őrzött Mikes-címert, amelyet a szombati rendezvényre hoztak el. A kolozsvári piarista templomban a Mikes család két, míg a Ferences rendi templomban tíz tagja nyugszik. A XVIII. század első felében a Mikes-család barokk mellékoltárt adományozott a ferences rendieknek. Kovács Sándor római katolikus főesperes üdvözlő szavait Fodor György piarista konfráter tolmácsolta. „Erdély történelmében is meghatározó szerepet vállaltak és töltöttek be a nemesi családok, akiknek túlnyomó része kitűnt a hit oltalma, a magyar kultúra támogatása, nemzetünk létének és érdemeinek védelme – esetenként akár életük árán is –, valamint a jótékonykodás területén. Az adott történelmi korszakban megbecsült tagjai voltak koruk társadalmának és felejthetetlen személyiségei az utókornak. Közülük mindmáig kiemelkedő a Mikes név, a család akár zágoni, uzoni vagy zabolai ágáról beszélünk, függetlenül attól, hogy katolikus vagy református vallásúak voltak”, nyomatékosította a főesperes. A rendezvényen részletet láthattak Essig József kolozsvári tévés szakember által tíz évvel ezelőtt készített kisfilmjéből. Gróf Mikes Borbála Kolozsváron született, életének nagy részét „mély istenhitben, emberséges magatartásról tanúbizonyságot téve” itt élte le, több mint tíz évvel ezelőtt költözött el Uzonba, a Béldi-Mikes kastélyba, és azóta is ott él. A grófnő hatvanéves érettségi találkozója alkalmával látogatott el Kolozsvárra elfogadva a nőszövetség meghívását is. Gróf Mikes Borbála mesélt arról, hogyan menekült el családja az 1944-es orosz betörés elől, hogyan vészelték át a kitelepítést. – Felnéztem szüleimre, akik hatalmas lelkierőről tanúbizonyságot téve vészelték át a nehéz időket, zokszó és panasz nélkül. Később édesanyám egy zöldségárusító üzlet pincéjében dolgozva hihetetlen megpróbáltatásoknak volt kitéve – magyarázta a grófnő. Megtudtuk: Mikes Borbála unokaöccse kérésre hagyta el Kolozsvárt, aki jól fizető németországi egzisztenciáját hagyta ott azért, hogy a per által visszaszerzett uzoni Béldi-Mikes kastélyban új életet kezdjenek. Azóta is ott él, tele megbocsátó szeretettel, derűvel. A rendezvényen közreműködött Albert Júlia színművész, Kondrát Bea (fuvola) és Botár Katalin (zongora). Nagy-Hintós Diana / Szabadság (Kolozsvár) lapozás: 1-29
(c) Erdélyi Magyar Adatbank 1999-2024 Impresszum | Médiaajánlat | Adatvédelmi záradék
|
|
||||||||
